zsúptető

a lakó- és gazdasági épületek rozsszalma héjazata. Készítéséhez kézzel csépelt rozsszalmát használtak fel, amelyet a fedés megkezdése előtt kisebb csomókba kötöttek (zsúp, zsupp, zsúf). A készítés technikája szerint két típus különböztethető meg: a) teregetős vagy felvert zsúptető. A zsúpcsomókat kibontva aluról felfelé, sorról sorra a tetőlécekre terítik kalászos végükkel lefelé (a legelőn sorban fordítva). Fából készült, nyéllel, gyakran fogakkal ellátott eszközzel (zsúpverő, verő) felfelé ütögetve egyenletesre verik, majd fűzfavesszővel félméterenként a lécekhez korcolják. A felvert zsúptetőt É-Dunántúlon, D-Nógrád, D-Heves vidékén, szórványosan az Alföld D-i részén alkalmazták, általában azokon a vidékeken, ahol a → nádtető volt az általánosan használt héjazat; – b) A kötött zsúptető az előzőnél tartósabb és elterjedtebb technika. A kis szalmacsomó, melynek tájanként más neve alakult ki (baba, bábú, gica, docska, kicska, matring, szerha, kece, toromba), a megkötés helye és az alkalmazás helye szerint háromféle lehet: kalászos végénél megkötött (ez a legalsó sorba és a tető élére került), derékon megkötött (legalsó sorban és a gerincen használták) és a tövénél megkötött (a tető legnagyobb részén ezt használták). A fedést mindig a legalsó lécnél kezdték el. A kis zsúpcsomót a lécre fektették, a belőle elvett néhány szalmaszálból kötelet sodortak, amellyel a csomót a léchez kötötték. A mellé fektetett következő csomót az előzőből sodort kötéllel kötötték le. A második sortól kezdve a tövénél megkötött csomókat használták, kalászos végével lefelé. Mivel a kalászos vége vékonyabb, egyenletesen sima lett a tető. A tetőéleken általában a kalászos végénél megkötött csomókat tövével lefelé erősítették fel, így itt lépcsőzetes lett a fedés. A Felföldön sok helyütt az egész tetőt lépcsőzetesre kötötték. A gerincen a csomók végét az ellenkező oldalra kötötték le, vagy az utolsó sor végeit sörteszerűen felcsomózták. Gyakran a gerinc fedését fanyárssal (→ tetőnyárs), hosszanti lécekkel (csatlóléc) vagy hegyes szögben összeerősített és a gerincre ültetett, lekötött rudakkal (nyomtatófa, kaloda) rögzítették. A kötött zsúptető több évtizeden keresztül tartós volt, ahol megromlott, új csomókkal pótolták. A kötött zsúptetőt a magyar nyelvterület nagy részén alkalmazták: a Dunántúlon, a Kisalföld peremén és a Felföldön domináns héjazat volt a 19. sz. végén. Szórványosan előfordult Erdélyben is. (→ még: tetőfedés, → szalmatető) – Irod. Pápay Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Selmeczi Kovács Attila: A zsúpfedél készítése a keleti palócoknál (Ethn., 1968).

Zsúptetőhöz készült szalmacsúcsok (Göcsej, Zala m., 20. sz. eleje)

Zsúptetőhöz készült szalmacsúcsok (Göcsej, Zala m., 20. sz. eleje)

Zsúptetős lakóház (Bocska, Zala m.)

Zsúptetős lakóház (Bocska, Zala m.)

Babszelelés, zsúpszalmából készült edények, „kópicok” segítségével (Szalafő, Vas m.)

Babszelelés, zsúpszalmából készült edények, „kópicok” segítségével (Szalafő, Vas m.)

Zsúptetős lakóház (Nagyida, v. Abaúj-Torna m., 1968)

Zsúptetős lakóház (Nagyida, v. Abaúj-Torna m., 1968)

Készül a zsúp a szennai falumúzeumban (Somogy m., 1980)

Készül a zsúp a szennai falumúzeumban (Somogy m., 1980)

Zsúpozás (Csernáton, v. Háromszék m., 1976)

Zsúpozás (Csernáton, v. Háromszék m., 1976)